A kezelés mérlegelős oldala
Szerintem matematikai alapok, de leginkább logika, józan paraszti ész szükséges hozzá, az ételek szénhidráttartalmának ismerete, és egy jó mérleg (később szemmérték, vagyis gyakorlat).
Az ételek szénhidráttartalmát tápanyagtáblázatokban, könyvekben, interneten találtam meg, nagy részüket már kívülről fújom, hiszen nap, mint nap használom.
A jó mérleg, ami 1 g súlytól 4 kg-ig is mér, hogy a minimális mennyiségeket is tudjam mérni, és a készételt is akár a fazékban, elektronikai szaküzletben szereztem be.
A józan paraszti ész az adott(ság), meg kell tanulni használni. Például családunkban van, aki értetlenkedve áll a feladat előtt, hiába magyarázom el sokadszorra, hogyan is főzöm kisfiamnak és persze a családnak az ételt. Mert egy konyhát vezetek, nem sütök-főzök külön-külön. Számomra egyszerűnek hangzik, hogy lemérek minden alapanyagot úgy, ahogy bekerül az ételbe, ennek a nyersanyagnak kiszámolom a teljes szénhidráttartalmát a táblázat alapján, majd a készétel súlyát is lemérem. Ha már tudom a készétel súlyát, és az összes szénhidrátot, azt is ki tudom számolni, hogy 100g-ban mennyi szénhidrát van. Így mikor kimérem Regőnek az ételt, pontosan tudom, mit is eszik, ez alapján pedig az inzulin mennyiségét is ki tudom számítani. Mert ezért kell ezt a „varázslást” megtanulni, hogy a bevitt ételt megfelelő mennyiségű inzulinnal hozzuk egyensúlyba. Míg az „anyagcsere-egészséges” ember (egy diabetológus orvos szavaival élve) szervezete ezt önállóan biztosítja, addig a diabéteszes szervezetének munkájához külső támogatást nyújtunk inzulin formájában.
Ez pont úgy működik, mint egy kétkarú mérleg: egyik serpenyőjében az étel (szénhidrát), a másik serpenyőjében az inzulin. Ha eszünk, kibillen a mérleg, felmegy a vércukor, inzulinnal korrigálunk. Ha sok az inzulin, leesik a vércukor, szintén felborul az egyensúly, ilyenkor még szénhidrátra van szükség.
Bibi
