„Önállóan élhetek cukorbetegen”
Ma már nagyon-nagy hálát érzek az orvosom iránt, aki megtanította az injekció beadását, mert gyerekként is önálló életet élhettem cukorbetegként, azáltal, hogy megtanultam magam kezelni.
Jeles esemény a mai, ugyanis 17. életévemet töltöm be; erre ismerőseim csak legyintenek – oh, az örök fiatal gondolják -, de nem; 17 év, ami cukorbeteg pályafutásomat illeti.
Annak idején vékonyka törékeny kislányként, nem is tűnt volna fel a súlyveszteség; de az én drága anyukám azonnal felismerte a jelekből a probléma forrását, ami gyermekorvosként nem okozott számára gondot. Talán egy hét sem telt el abban az állapotban, amit a fő figyelmeztető jeleknek tartanak: szomjúság érzet, túlzott vizelet-ürítés, fogyás; amikor is azonnal az Újszegedi Gyermekkórházban találtam magam.
Ma sem vagyok öreg, de 17 éve meglepett, hogy miért szurkálnak 4 óránként, amikor már a 2. injekció után köszöntem szépen, de remekül éreztem magam. Azt pedig végképp nem értettem, hogy a 3. injekciónál miért adják kezembe a tűt, hogy akkor adjam be én, ráadásul a hasamba. Fel is tettem azonnal a kérdést „de miért nem az orvosok teszik?; és különben is az én anyukám orvos, majd ő”; de dr. Román Ferenc főorvos úr nem engedett ennek az eszmefuttatásnak; és ma már nagyon-nagy hálát érzek, mert gyerekként is önálló életet élhettem cukorbetegként, azáltal, hogy megtanultam magam kezelni a betegséggel járó teendőket.
17 éve szúrom hol itt, hol ott magam; és játszom mindazok idegeivel, akik szeretnek és a jó útra próbálnak vezetni. Álszent dolog lenne leírni a tökéletességet, de mégis azon vagyok, hogy afelé haladjak. Mindezen blog-ot is azért kezdtem, hogy fegyelemre tanítson, és bízom benne, hogy napi történeteim sokak okulására szolgálhat. Mindenkinek javaslom, hogy a sorok elolvasása után szánjon 5 percet a kezelési naplója kitöltésére; és akkor mára már tettünk valamit önmagunkért, másokért. Hamarosan jelentkezem!
